Nem volt ez másként idén sem, reggel nagy készülődésre ébredtem 7 órakor. Anya mondta is, hogy bezzeg, mikor időre mennénk valahova, akkor nem ébredek ám 6-kor, csak mikor lenne lehetőségünk akár 8-ig is aludni... Hát, állítson be ébresztőórát, ne engem használjon annak...;)
Szóval az írtó nagy készülődésnél tartottam: Rohamtempóban öltözés, reggelizés, pakolás (azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy mire felébredtünk, Apa már elkészítette a szendvicseket, és a reggeli nagy részét is előkészítette...ezért is szeretjük...:)), majd még nagyobb rohamtempóban babakocsiba raktak, és szinte szaladtunk, hogy itt ne hagyjanak. Nem tették! Így aztán odaértünk időben, és felszálltunk egy buszra. Ültem már ilyenen, mikor egész kicsi voltam, a Papa hazavitt egyszer-kétszer minket busszal, de az csak kb 1 km. Ez meg jó sok volt! Élveztem is, magyaráztam, jól éreztem magam, egész addig, míg Józsi bácsit meg nem láttam. Nem tudom, mostanában valahogy nem szimpatizálok vele, ha meglátom, egyből legörbül a szám, és az ismert EEEEEE hangot hallatom...;)
De aztán ezen is túltettem magam, és egyszer csak megállt a busz, mi meg leszálltunk. Akkor megint jött Józsi bácsi (nem adja fel!), és az EEEEEEE:), de aztán végre elindultunk.
Én a babakocsiban utaztam, legalábbis jó darabig. Volt egy hatalmas sídomb, ahova Apa tolt fel, na hát elég edzetlen az én apám, mondhatom...;) De azért Gáborkát sikeresen lehagytuk a másik babakocsiban!!:) Aztán kalandos út következett, emelkedővel, lejtővel, kiszállással,
beszállással,
kerítésmászással,
babakocsiemelgetéssel,
ebéddel,
kendőbenutazással, abból kiszállással, patak mellett sétálással, pihenéssel,
kilátással.
Egyszer elaludtam,
akkor Anya állítólag ott is hagyott minket, és mivel a csoport ketté vált, egy kalandos, és egy nemkalandos, babakocsis részre, ő elment kalandozni. Mintha nem lenne elég kalandos az élete mellettem...;) Sőt, még mikor megálltunk pihenni, akkor is felmászott egy sziklához, de aztán elmesélte, hogy ez nem volt túl jó ötlet, mert mióta én vagyok neki, megtanult félni, és nem is mert kimászni a sziklához, szóval még a kilátásról is lemaradt.:(
Ami aztán a kalandot igazán kalanddá tette: egyszer úgy eláztunk, de úgy...
illetve én nem, mert a kedves szüleim nem voltak hajlandóak kivenni engem a babakocsin lévő esővédő oltalmazó burka alól, hiába szerettem volna...:(
Dörgött, villámlott, mi meg ott az erdőben a fák alatt...hát, Anya félt is rendesen, próbálta leplezni, de nem nagyon sikerült neki! És mindennek tetejébe még bőrig is ázott, mert csak egy rövid széldzsekije volt neki is, meg Apának is. Szóval úgy néztek ki, mint akin nem volt pelus...:) Meg hát a többiek is... Szerencsére a viharnak hamar vége lett, és mehettünk tovább. Ezután lett csak igazán kalandos a túra, ugyanis az út totál sáros lett, és hát a babakocsit tolni... hmmm, nem lehetett éppen kellemes. Főleg, mikor még én is elaludtam benne.
Apa ki is vetetett Anyával, és kézben aludtam, mert a járgányom kerekei nem akartak forogni, csak csúsztak előre a sárban, már ha csúsztak. Anya már attól félt, hogy kitörik a kereke. Na, az lett volna még szép...:-S De aztán elérkeztünk egy jobb útra, és akkor már nem volt gond, bár azért a járgányom kerekein levő tetemes mennyiségű sár megdöbbentő volt. Én azonban békésen aludtam, már csak a cél előtti utolsó állomáson ébredtem fel, ami egy csodaszép kápolna volt, gyönyörű kilátással Bodajkra és környékére.
Innen már a buszhoz mentünk, és hazajöttünk. A buszozás ismét jó volt, élveztem.
.jpg)
Orsival játszottam, meg Anyával, sőt Apával egyszer előrementünk megnézni, hogy is működik az a busz.
Még néhány kép:
És akinek hálasak vagyunk a képekért:
Köszönjük, Orsi!!!!:)
